Pótlásként egy kisregény szintű élménybeszámoló
Úgy egyébként:
Hatalmas ováció és tapsvihar kövesse elkövetkező kijelentésem - Egyre kevesebbet ülök végre a gép előtt!
Igen, ez tök jó dolog, mert már kezdtem túlzásba vinni. Na de most!
De hogy meséljek is már, ne csak qdb-ről idézgessek, meg videókat dobáljak.
Pici még pár hete hívott, hogy volna egy d.kömlődi fellépés, vállaljuk-e, hogy vele megyünk, bésegítünk. Hát hogy a viharba ne. Jött a következő hívás, hogy gáz van, aznapra egy másik felkérés is bejött, nagydorogi helyszínnel. Simaliba, majd sietünk, pont belefér az időbe. Így hát mentek a szervezgetések, hogy akkor szombat délelőtt bemegyünk Paksra, próbálunk egész nap (ehehe... igen, mert ez olyan jellemző ránk, ha nagy ritkán összeszabadulunk...), és onnan megyünk világgá. Anya el is intézte, hogy akkor ne én, hanem Móni dolgozzon, de mi meg keresztbeszerveztünk, és felhívtam, hogy nyugodtan mehet dolgára, megoldottam. Én hülye. Így reggel 6-kor kelés szombaton (!!!), dógzás, onnan villámgyorsan sprint haza, összedobálni minden cókmókom, még a másnapi pécsre-visszautazós-sokpakkos-visszaköltözős téma összegányolása is ekkor figyelt be, némi tápérték bevitel, és futi-futi buszhoz. Nem tudom, kinek mennyire tűnt fel, de kibaszott nagy hó volt itt (ott) a hétvégén. Sebaj, próba, ajándékozás (Picink is ím betöltötte a 2. X-et. Szegény. :D), puzzle rakás (akarom mondani, persze próba...), majd fél 6-kor bepattantunk a trabiba, és irány d.kömlőd. Állítom, hogy egy traktoron és a trabanton kívül minden más járgányban halálfélelmem lett volna. Így sem volt piskóta, de nem sikonyáltunk nagyon.
Kömlődön református kis társaságnak énekelgettünk, kezünk majd lefagyott, hatmilliószor elvesztettük a fonalat, de mégis jó lett minden, be nem ígért jatt meglepetésként, majd sűrű bocsi-bocsi, trabiba be, uzsgyi. Akkorra már olyan hóvihar volt, hogy nem láttad az utat, és azt figyelted, mikor fordul árokba az előtted haladó. Nagy nehezen eljutottunk n.dorogra, éljen-éljen, főnök már pánikban, konferáló talaj részeg, öltöző jégverem, társaság vadászok. Pici kezdett szólóval, de azt hittem, az első 2 dal után levágja a pengetőt, és kivonul, ugyanis eeeennyire pofátlan-paraszt-bunkó közönségünk még nem volt soha a büdös életben (holott mégiscsak óvoda óta rendszeresen megfordulunk számos színpadon). Be nem fogták volna, pozátak, szaladgáltak, hát a kurva anyjukat. Halál rájuk. Persze tisztelet a kivételnek, mert az első sorokban próbálkoztak az odafigyeléssel. No, úgy terveztük, hogy Pici két szóló csokorral, majd utánamegyünk egy vidámos-pattogós csokrettál, és szia, meg is van a 20 perc. De mivel egyedül nem figyeltek rá, be lettünk rendelve korábban, amint 3 hangszer és 3 énekhang szólalt meg, észrevették, hogy ez nem a légkondi zajongása, és kicsit visszavettek, de hamar el felejtették, hogy itt valaki próbál előadást tartani, és újra pofáztak. Nájsz. Soha többet vadászbál.
Na de. Innen éjfél után estem haza, pakolászás, majd minimális alvás, korán kelés, irány a Nagyfalu, tesómékkal tali, együtt pedig Szépművészeti, Botticelli-től Tiziano-ig kiállítás megtekintése. Mindig gyönyörködve figyelem nagy tömegben, milyen közösség-összekovácsoló erők dolgoznak, kisebb-nagyobb részegységekben. Kialakult egy bizonyos ritmus és forma, ami szerint a tömeg haladt előre, és aki bepofátlankodott mások elé, és illetlenül nagy paraszt volt, az megkapta a magáét. Egyik alkalommal, már a portréknál tartottunk, mikor jött két nő (az egyszerűség kedvéért legyenek szőke picsa és barna picsa, a továbbiakban sz.p. és b.p.), mikor fogták magukat, befurakodtak mellettünk, és beálltak egy kisebb méretű portré elé, amit így teljesen kitakartak, majd elkezdtek beszélgetni, de marhára semmi köze sem volt a témának a kiállításhoz sem, nehogy a képhez. Tesóm előre hajol, miután már forrongott a levegő a környező 20-25 ember morgásától, hogy elnézést, de nem lehetne ezt valahol máshol megbeszélni. Sz.p. felháborodva felcsattan, hogy mégis akkor hová menjünk. Na, több sem kellett, jöttek jobbról-balról a találgatások, miszerint anyádba, melegebb éghajlatra, kávézóba. Egy kecses "PSZICHOLÓGUSHOZ bmeg" utána kiáltásom kíséretében vérigsértve elvonultak hát. Szar ügy. Mi meg tovább soroltuk a lehetőséget, és pajkosan összenéztünk az előttünk álló Kodály-frizkós tanárforma férfival és feleségével. Élmény ilyenkor az embereket tanulmányozni. Mikor már eléri az ember azt a pontot, hogy képtelen több látnivalót befogadni és feldolgozni, következik az agyi leépülés folyamata, mikor már a képenek első sorban a kutyákat és egyéb állatokat keresed (mert figyeld meg, szinte mindegyiken van már az utolsó 2-3 teremben!). Nagyon sok, nagyon tömény, a végére tényleg nagyon elfárad az ember, és nem fogja fel, mit lát. De eetől függetlenül gyönyörű volt. ^^
Innen aztán visszamentünk Budaörsre, tesómékhoz, megebédeltünk, és onnan eligazítottak minket, hogy miként jutunk ki Kelenföldre, ahol feltesznek szüleim az első pécsi vonatra, és megy mindenki Isten hírivel. Igen ám, de eltévesztettük a lejárót, így végül a Déli felé vettük az irányt, időben odaestünk, míg szüleim parkolót kajtattak, én szaladtam jegyet venni. Itt már beigazolódott előttem az, amit eddig is sejtettem: azon a hétvégén a világegyetem ellenem esküdött. A gravitáció hatványozottan hatott a környezetemben, mindent eldobáltam, lecsúszott, leesett, és egyébként is semmi sem úgy ment, ahogy annak lennie kéne. Nos, beálltam az egyik sorba, hogy megvegyem a jegyem, kiválasztottam egy olyat, ahol csak egy srácés egy csaj álltak előttem, mellettem a másik sorban többen voltak. Hallom, srác odalép a pulthoz, hogy felnőtt és diákjegy, kér hozzá számlát. A számla szó hallatán megfogant bennem a gondolat, hogy ihaj, át kéne menni másik sorba. Áh, nem, gondoltam, már én is kacagva megírok egyet, nem nehéz, csak nem fogja a jegyeladó csávó elcseszni. Hát nem is. Csakhogy: arra a szutyok szarra nem viccelek 6 olyan pecsét kell, ami ilyen festékbe mártós, mindezt 3-3 oldalra, ami így ugye 18 pecsét összesen (és tegyük hozzá, ez egy pókembernek, szupermennek fél perc, ám csávókánk se nem pókember, se nem gyors, sőt, inkább valami hihetetlen vontatottan és unottan csücsült a helyén). Közben nézem, mellettem lévő sor gyors, de már feltöltődött annyira, hogy nekem még mindig az enyém éri meg jobban. Hallom, csaj a szomszéd sorban kért egy diákot Pécsre. Villámok és mennydörgés, gyilkosan lestem oda. Közben eladó csávó még mindig pecsételget, fogja az utolsó, egy hetediket (ahaha, a hetedik pecsét), majd minő véletlen, ha már ellenem esküdött a nagy mindenség, nem rest, és a gravitáció rútul megvicceli őt is, hopp, eldobja az utolsó kelléket. Akkor már utolsó erőmmel felnéztem az ég felé, szemet forgatva, hogy ilyen nincs, ne tegyétek ezt velem (teszem hozzá, 10 perc volt a hivatalos indulásig, de a szerelvény még negyed órát késett). Csávó nagy komótosan felemeli "kecses" testét, arrébb löki a széket. Ajaj, csóválja buksiját, cöccög, és mélyeket sóhajtozik. Arrébb löki még egy picit a gurulós széket, majd földet rengető sóhajjal és mérhetetlen unalommal lehajol. Ennyire lassan ritkán látsz embert mozogni. Úgy sacperkábé egy örökkévalósággal odébb visszaül helyére, elhelyezi az utolsó pecsétet 3 oldalra, kiosztja, boldog mindenki, főleg én, sorra kerültem, konfetti zápor és tüzijáték. Diákot, Pécsre, IC-re, mostra, hadarom. Srác még csak meg sem szólal, csak lemondóan, kárörömmel a szemében csóválja buksiját, hogy az bizony elfogyott. Konfetti alábbhagy, tűzíjáték a képzeletemben borzasztó bombák tömkelegévé válik, ami gyilkolássza a környező emberiséget. Anyád. Semmi baj, őrizzük a pánikot, elvonulok, atom vörös fejjel idegbeteg módjára tárcsázok, hívom édesanyám: felejtsd el, elfogyott, megyek ki. Ennyi gyilkos mérget ritkán hallani a hangomban, szegény azt sem tudta, mit mondjon. Csattogok ki, fejemben megannyi ötlet, hogy akkor most mi legyen, de az esetek többségében csak gyilokmódszerek villantak be, mikor valaki édesen mosolyogva rámköszön, hát csoporttársam volt az. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy egy pillanatra átsuhant a legcukrosabb mosolyom az arcomon, és visszaköszöntem, hogy szia, majd mentem tovább, így ha szerencsém van, nem értette félre a villámokat szóró nézésemet.
Bepattantam a kocsiba, "Irány a keleti" vezényszóval, de ott már a bűnbánás a tetőfokára hágott, hogy ójaj, elviszünk mi Pécsre. A lófaszt, keleti. Pécs. Keleti. Egy röpke félórás eszmecsere után feladtam, nem nagyon tudtam mit csinálni, nem nálam volt a kormány (még szép, az utakon elmebetegek, és logikátlan életveszélyes barmok, akinek kicsi esze is volt, nem ment ki a lakásból). Ha már a 6-oson süvítettünk, hát betértünk haza, gyors összeraktam a hörcsögöket, vízipipát, hangaflakat, hogy akkora az is jön velünk. Útközben csak egyszer törpént meg, hogy az előttünk lévő ostoba a leglatyakosabb talajon pánikolt be, és lépett a fékre, amiért a mi kocsink csúszott meg (ugyanis nyílván mi is fékeztünk), és mentünk majdnem árokba. Neeeem baj, a logika úgy sem erőssége az emberiségnek. Még nem játunk Szekszárdon, mikor az út már fagyott, és érezhető volt, hogy íme Tolna megye, az utak csak jelzés értékűen kicsit, a talajtól 3 centire letolt hóval, és a hóra rádobott sóréteggel, minimális hatással. Szüleim pánikban, hogy Pécsről még este haza is kell érniük. Végül kis kupaktanácsunk arra jutott, Szekszárdon kitesznek a pályaudvaron, és onnan menjek inkább buszval. Hörcsög, hangfal, vízipipa storno, majd máskor, pudvaron ki, fél óra fagyoskodás (közben bánatosan néztek rám, hogy jaj, úgy sajnálják), ismételt égbe nézés, szemforgatás, hogy megbaszhatja mindenki, nem az a bajom, hogy nem visznek le, nem vagyok hülye, nem is engedtem volna nekik, mert a fagyott Mecsek a szerpentinnel minden, csak nem leányálom. Végül felültem a buszra, egyszer sem robbantunk le (pedig vártam), nem indultunk meg a szalagkorlátnak (pedig ez is evidens lett volna, a hétvégi mázli-szériámat tekintve), és egyben leértem Pécsre.
Gyakorlatilag a repülésen és a féregjárat megnyitásán kívül MINDEN lehetőséget megpróbáltam, hogy lejussak Pécsre. Élmény volt, várom a következő fejezetet.
